Hatalmas kék paripa állt előttem. Majd három méterre volt a feje teteje, ekkora lovat még sohasem láttam azelőtt. Csak álltam és bámultam, és nem értettem, mert nem vettem észre, hogy álmomban vagyok. A ló nyugodt volt és bizalomgerjesztő, mintha csak arra sarkallt volna minden igyekezetével, hogy hopp, üljek rá és járjunk egyet. Vagy ügessünk. Vagy még inkább vágtázzunk. Én azonban csak álltam és nem bírtam napirendre térni sem a mérete, de még inkább a színe felett. Gyönyörű, megfoghatatlan, éteri világoskék volt, egységesen, árnyalatok nélkül, mindenhol ugyanolyan. Mintha a tavaszi égbolt felhőtlen világoskékjéből vágták volna ki. A sörénye is világoskék volt, csak a szeme fehérje volt tán fehér, mert a szembogara kéken világított. Gyönyörű, nemes jelenés volt. Olyan, amilyen csak egy álombéli lény lehet.
Tudta magáról, hogy nem egyszerűen szép, hanem igézően fenséges - ahogyan egy görög szobor vagy még inkább egy festmény. Mint Botticelli Vénusza. Tökéletes volt minden pillanatban. Ahogy állt, ahogy megrázta dús, égszínkék sörényét, ahogy a véknya megremegett, ahogy mellső lába mélyet dobbantott. És én, aki mindig tartottam a lovaktól kicsit, most meg se rezzentem. Kívántam felülni erre a csodára, erre a mennyei lényre. Nem tudtam akkor, honnan is tudhattam volna, hogy miként fejtegeti majd a jelenséget tudatos szintre bukkanó énem, hogyan fordítom le a csodamén földöntúli kékjét gyógyulásra, vágtázni szilaj vágyát pedig férfias erőre. Mit sem számított ez, csak a tény, ahogy ott állt ő. Nem „az” volt, semmiképp sem, viszont mindenképpen „ő”. És „he” volt, semmiképp sem „she”. És én akartam őt lovagolni, ez világos vágy volt álmomban, kendőzetlen, mindent elsöprő akarás.
Felültem rá és bár álmomban is tudtam, hogy sima kis kancákra sem oly egyszerű felmászni egy magamfajta nem ős szittyának, őrá mégis úgy pattantam fel, mintha gyermekkoromban tüzes ostorral kergettek volna lóhátra. Dübbenő lépéssel indult meg, éreztem hatalmas tüdeje minden rezdülését. Sima, feszeskék bőrén még hihetetlenebbül festettem, én a lovas. Egy horkanása olyan basszussal robbant ki belőle, hogy ha nem álom lett volna, megijedek amúgy istenesen. Álmomban nem tettem, sőt, kihúztam magam, ahogy a pompázó hatalom hátán feszítettem.
Lépésből mondanám könnyű ügetésbe váltottunk, de a könnyedség, mint kifejezés is teljesen átértelmeződött. Tudta, hogy ebben az álomban ő lesz szép és a mozgása, és hogy a lovasa csak ronthat az összhangon, főleg, ha elsőre elengedi magát. Vigyázott rám, cserébe olyan egyenesen ültem rajt’, mintha valóban nyeregben lennék. Őkékségét úgy lovagoltam meg szilajul, minden nélkül szőrén, mintha együtt születtünk volna. És együtt mozogtam a tonnányi azúr hússal, mert szemernyi sem volt a kétség, hogy ő belül is kék. Talán nem ily világos, de mindenképpen kék a vére, tudtam, éreztem. Löktem a csípőm és szorítottam a sarkam, térdem, és fogtam közben szorosan gyönyörkék sörényét. Ahogy ügetésből könnyű vágtába váltottunk, erdei ösvényre értünk. A hatalmas zafírkék paták zúzták maguk alatt a földet, hátunk mögött csak úgy repkedtek a sárdarabok, a sebesség még legnyűgözőbbé vált a sűrű bokrok és alacsonyan hajló ágak közt.
A végső vágta életem legcsodálatosabb és legelemibb érzékelése volt. Férfi voltam, szilaj és erős, hatalmas mén hátán igáztam magam alá a mindenséget. Egyszerre voltam felajzott és békés, biztonságban ülve voltam harcias-bátor, erőszakos helyett erős. Igazi férfi, aki dönt a mindenről és mindenkiről és helyesen teszi, és ha mégse, azt is tudja és elismeri. Apa és fiú. Arhcetípusa mindannak, amit az elmúlt sokezer év férfinek nevezett. Kalóz és katona, gladiátor és viking, nemes és betyár és még mi minden. Istennek éreztem volna magam ezekben a századrésznyi pillanatokban, melyeket az agy titkos részei tártak elém érzésre jóval hosszabban a valóságnál, ha nem féltem volna álmomban is Istent. A vágta pedig egyszerre volt végtelen hosszú és időtlenül rövid.
Vágtatok azóta is ébren s félálomban, csak a csodakék csődör hiányzik alólam. A sok megalkuvás és fölös félelem néha, – úgy érzem kiszorítja a kékséget, a szilajságot, ami pedig mélyen bennnemről fakad. Hatalmas, gyönyörű, azúr paripa vagyok, melyre nem tehetnek nyerget, vagy ha mégis, csak azért, mert engedem, én kérem. Aztán ha elég, ledobom azt is a mindenséggel együtt. Mert az élet vágtázva kéken szép és szabadon.
Esztergom, 2021. március
