Vakszerencse koldusbottal

    

        Ősz lett megint és tudta, hogy ideje felkészülni a hidegebb napokra. A tél egy hajléktalan számára a megpróbáltatások időszaka – ezt tudja minden tisztes homlesz, amióta világ a világ és vannak koldusok. Márpedig amióta világ a világ vannak, mert minden kor mindig kitermeli ezt a lét peremén egyensúlyozó, a végén onnan is mindig lebucskázó réteget. Nem volt ostoba, tudta, hogy az ő sorsa is errefelé tart, az meg hogy mennyi idő adatik még, teljesen érdektelen volt. Halványan még emlékezett egy olyan életre, amikor számított a holnap meg a jövőre, de ez lassan elenyészett a naponta megismételt életben maradási protokoll árnyékában. Egyszerre volt könnyű nincstelen nomádnak lenni sárga csekkek és felelősség hiányában - és legalább annyira félelmetesen magányos. Üvegember – gondolta és közben azon tűnődött, hogy hol hallotta ezt a kifejezést. Mindenesetre tökéletesen definiálta azt, ami ő volt. Az ember, akin csak átnézni lehet, aki nincs is, és ha egy pillanatra mégis meglátták, amíg szánakozva, korántsem hátsó szándék nélküli adakozó egójuk parancsának eleget tettek, az sem jelentett többet senkinek, mint egy szétkenődött rovar a kocsi szélvédőjén. 

     A belvárosban sétálgatott, mint akinek semmi dolga, és ez pontosan le is fedte az aznapra tervezett teendőket. Az egyik szemetesből kilógott egy utcabeli bisztró összegyűrt papírzacskója. Erre gyorsan lecsapott, mert megszokásból tudta, ki szokta ebbe a kukába ilyen hanyagul kidobni a maradékot, ahogy sejtette azt is, hogy kábé mi lesz a zacskó tartalma. Közben azt gondolta, gyenge lehet a gyomra az embernek, különösképpen szerdán és szombaton, mert akkor mindig egy fél paprikás szalámis bagettet dobott ki. Lehet, hogy előtte este iszik, és azért nem bírja megenni – gondolta. A szerda és a péntek emiatt jobb nap volt a többinél. Néha papírpohárban némi kávé is landolt a lyukacsos fémből készült szemetesekben, de azért ahhoz szerencse is kellett. Ráadásul nem egyedül vadászta a maradékot a belvárosban, volt még egy ordibálós idegbeteg kolléga, aki koldulni is így próbált, mármint idegbetegen ordibálva, inkább kevesebb, mint több sikerrel, illetve volt egy babakocsis cigányasszony, aki viszont egy profi szélszes minden tudásával és gátlástalanságával felvértezve fosztogatta az utcán közlekedőket. Nála még az ordibálós is jobb volt egy fokkal, mert legalább nem lehetett biztosan tudni, hogy általános dühében használ az indokoltnál magasabb értékű decibelt, vagy csak nem hall rendesen. A koldulás sales managerét viszont legalább olyan nehéz volt lerázni, mint egy profi, edénykészletet vagy erdélyi ágyneműt áruló becsengetős agresszort. Egy dolog azonban közös volt hármójukban - a kávét egyikőjük sem pénzért szerezte be. Így hasznos volt a főutca három kávézója környékén található, szám szerint hat utcai szemetest félórás rendben, ismétlődő algoritmus szerint végig járni. A siker így sem volt garantált, de hát mi biztos ebben az életben a halálon meg a szerda reggeli fél paprikás bagetten kívül, ugye? Ez a reggel azonban szokatlanul jól indult, volt fél szendó, kilógó uborkaszelettel sőt még egy negyed kapuccsinó is.

     Királyság, sóhajtotta miközben leült a főutcáról nyíló sétány nyirkos, piros padjára. Az ízlésesen félbeszakadt, piros-sárga-zöld színekben pompázó, tájföldi gumi esőkabát egyik zsebéből előkotort két fél csikket, és arra gondolt, ma végre kitör a nyomorból. Három heti extra önsanyargatást követően volt végre egyben! 1400 forintja, amit határozott tervének megfelelően lottó ötösre szándékozott költeni. Nem tűnt rossz üzletnek – 1400-ért 1,2 milliárdot kasszírozni. Baszki, reggel haboskávét venne minden koldusnak a városban meg téliszalámis szendvicset, de sajtos bagettben, mert akkor már adják meg a módját. Jójó, röhögött magában, egy jövőbeli mecénás magabiztosságával. Csak lépésről lépésre, előbb tán ki kéne tölteni egy szelvényt. Tőle szokatlanul ruganyosan felpattant és a lottózó felé vette az irányt. Reggel kilenckor nyitott az üzlet, ismerte látásból a 60-as éveiben járó nőt, aki ott dolgozott. Vérpiros körmeivel, vörösre festett hajával és metsző tekintetével, amivel őt méregette napról napra, ha éppen ott ette a fene a bejárat előtt, maga volt a bősz Cerberus. Mivel a nő sokat dohányzott, sokat is állt kint az utcán télen-nyáron. Ismerték egymás pillantását, a nő fagyos, hullaszerű pupilláját és az ő eltévedt spánieltekintetének földről visszavetülő pislogását. Ilyen volt a viszonyuk, ami tulajdonképpen nem is létezett a szó fizikai értelmében, mégis megfoghatatlanul ott terpeszkedett kettejük közt, mint a kínai kurvanagy fal. Ezen a falon márpedig ma átmegy – gondolta a szokásosnál határozottabban és azért tudta, hogy a mostani keménység hogyan amortizálódik majd a lottózóhoz való közeledéssel fordítottan arányosan. Mire odaér, még az is lehet, hogy csonttalanul összeroskad, vagy felkapja az őszi szél és odébb legyinti. Kemény leszel Csoki – bíztatgatta magát. Kitöltöm, kifizetem, eljövök. Ennyi. Közben odaért az üzlethez. Szerencsére nem volt bent egyetlen balfék szerencsevadász sem, a vörösdög eladó meg a pult mögött pillészkedett. Az ajtó nyikordulására felnézett, aztán ahogy kell, egy pillantással megdermesztette a benti levegőt, mint valami meghibásodott hiperklíma. Ahogy összenéztek, a férfi gyorsan kinyögte a varázsmondatot: van pénzem és gyors leszek! A nő bólintott. Jó napja volt, a fia telefonált Belgiumból, hogy megkapta a mérnöki állást. Gondolta, ma akár lehet kegyes is ezzel a pondróval. A férfi gyorsan leült és egy mezőre behúzta a megálmodott számsort. Nem tökölt, céltudatos volt és kellően sürge, nehogy a hirtelen jött kegyelmi állapot véget érjen. A kasszához ment, ahol a vörös undorodva, két ujjal átvette a szelvényt és mindezt tompítandó vicceskedve megkérdezte: - Ha nyersz, a fele az enyém? A férfi szemérmesen a földet vizsgálgatva csak annyit bírt kinyögni: - Annyi nem, de egy milla tuti. Ezen a nő hangosan felnevetett és így már nem is volt annyira félelmetes. A leblokkolt szelvényt gyorsan zsebre vágva iszkolt volna kifelé az üzletből, de a nő utána szólt: Aztán ne kelljen szavadon fognom! 

     Három napig alig aludt valamit az izgalomtól. Néha már azt kívánta, bárcsak ne tette volna ki magát ekkora stressznek. A szíve félrevert éjszakánként, zihálva-verejtékezve ébredt a folyóparti dzsindzsásban felvert kockás pléd alatt. Olyankor dideregve magára húzta a kétszáz literes, erősített anyagból készült sittes zsákot és megpróbált visszaaludni. Nagy nehezen lett szombat, a reggelt megkoronázta egy nosztalgiakiflivel, amit valaki elejtett a pékség előtt és ott hagyta földön és várta az estét, amikor a tévében végre megtörténik a csoda és kihúzzák a számait. Úgy gondolta, hogy még ha pár napba bele is telik, de legkésőbb szerdára már ágyban alszik, az se baj, ha nem tiszta, de ágy lesz, betéttel meg párnával és ami fő, ajtó lesz és szoba, ahonnan kizárhatja a külvilágot minden ingerével és dühével. Jó lesz, gondolta elégedetten, és várt türelmetlenül tovább, mint egy gyerek, aki nem érti, hogy a francba lassulhatnak le ennyire a percek karácsony napján. Lassan este lett, a húzás már megtörtént, de a lottózóba leghamarabb hétfőn reggel akasztják ki az eheti nyertes számokat. Erre eddig nem gondolt. Megtörtént a húzás, ő milliomos, de nem tudhatja biztosan még két napig? Na azt nem – gondolta magában. Internet, tévé, rádió, újság. Mindegyiket ismerte, de pénz nélkül, koszosan-büdösen hogy a francba férhetne hozzá bármelyikhez? Utcai járókelőhöz nem mert odamenni. Persze, biztosan segítene bármelyik. Elnézést uram, meg tudná mondani a pontos időt meg az eheti lottószámokat? Nagyjából sejtette az erre a kérdésre kapható válaszok átlagát és állagát és inkább úgy döntött, erre nem kíváncsi. Eszébe jutott a kisváros másik felén lévő szeretetszolgálat éjszakai melegedőjében dolgozó János, aki szociális munkásként csupaszív ember volt. Határozott, igazságos és normális hangra normális választ adó ember. Ő segíteni fog. Sok kedve ugyan nem volt a sorstársai nyomorával szembesülni, szagukat érezni, azonosulni velük, de nem jutott eszébe jobb megoldás. Mire odaért, a harminc fős klubtagság már túl volt a vacsorán és éppen az asztalokat rakták össze a sarokban, hogy a szivacságyakat előszedve felkészüljenek egy újabb közös éjszakára. János a konyha bejáratánál dohányzott és a bágyadt kérésre mosolyogva bólintott. Előszedte okostelefonját és nyomkodni kezdte. Nehéz volt türelmesnek lenni, de aztán János sorolni kezdte a számokat. A saját, megtett számait fejből tudta, és az első egyezésnél még csak kábult sodródást érzett térben és időben, mintha csak egy álom részese lett volna, a negyediknél viszont határozottan érezte, hogy el fog ájulni. Mire a kopaszodó, éppen válófélben lévő szociális János kinyögte az utolsó, stimmelő számot is, kitisztult a tudata. Kiegyenesedett, fejét megemelte, amit talán tíz éve tett utoljára, lábremegése elmúlt, hangja pedig tőle szokatlanul tisztán csengett. - Köszönöm. Kicsit meg is hajolt, amit János különösnek talált, mert volt abban a meghajlásban valami nemesen egyszerű színpadiatlanság, valami hanyag természetesség, amit nem értett. Lassan sétált ki az utcára, gondolta, ünnepelni fog, tesz valamit, amit az aznap összekoldult 376 forintból is megtehet az ember. A majdnem nonstopban – amit azért hívtak így a helybeliek, mert reggel 6-tól volt nyitva éjfélig, hacsak az ott dolgozó lány be nem herbálozott és húzta le a rolót korábban - vett egy Diána sósborszeszt 298 forintért meg lopott egy sportszeletet. Ilyen luxusra már évek óta nem tellett. Kiült a főtéri padok egyikére, íme egy Csekonics báró és hátradőlt, lábát hanyagul keresztbe vetette és sok idő után először kezdett valóban csak szemlélődni. Hirtelen meglátta az anyukát, aki gyerekével sétált, a nagyhangú tinédzser csordát, akik életük első töményét nyalogatva röhincséltek egyre harsányabban, a rózsaszínű kiskabátba burkolt kutyáját sétáltató nagynyugdíjast meg a vendéglő teraszán borozgató középkorú párt. Érdekes volt megint embernek lenni. Hirtelen érezni kezdte a gondozatlanságát. Látta magát a szemben lévő kirakatban, torzonborz, zsíros haja, csimbókokban logó szakálla riasztó képet mutatott, két méteres aurája pedig olyan penetráns bűzt árasztott, mint egy dögkútba telepített penészes sajtraktár. Most zavarni kezdte ez is, meg a saját gondozatlan látványa is. Fodrász, jutott eszébe, aztán sorban jöttek elő a szavak, amikre évek óta nem volt szüksége: sampon, mosószer, kisolló, alsónadrág váltás zokni, fogkrém. Hát ilyen ez, somolygott magában. Aztán bevillant - luxushajléktalan lesz. Elég pénzzel minek venne magának felelősséget, ingatlant, kocsit, bármit? Nem egyszerűbb nomádnak maradni annak minden kényelmével, nélkülözve minden kényelmetlenségét? Lesz egy bankkártyája és utazik a jóidővel mindig tovább. Kábé, mint a gólyák. Csak nem kétlaki lesz, hanem sok. Ez tetszett. Nagyot szívott a mai nap utolsó csikkébe és egy húzásra lenyomta a Dianát. 

     Előbb SOS Charlie, a környék legmenőbb és legjobban öltözött hontalanja szúrta ki, hogy eltűnt. A hajléktalanok időről időre, akár évszakonként is települést váltottak, mert a nagy hidegben a nagyobb városokban szélesebb volt a szociális háló és kevesebb az ágyi poloska. Így aztán nem nagyon aggódtak egymásért, ha valaki éppen nem jelentkezett napokig vagy akár hetekig. De róla tudták a sorstársak, hogy nem vándorszínész, itt született a kisvárosban, az ilyenek meg nem nagyon szoktak odébbállni, hamarabb halnak bele a leszarom életbe. Szóval SOS Charlie, aki nem teljesen világos okból kifolyólag nevezte el így saját magát, a maga kis hálózatát végig kérdezgetve kinyomozta, hogy eltűnése előtt még beszélt Jánossal, a szociális munkással és az még emlékezett is a találkozó fura hangulatára meg a lottószámokra. Ez még titokzatosabbá tette az eltűnését és Charlie, aki amúgy érzékeny és jólelkű himpellér hírében állott, legalábbis amíg meg nem itta az első nyolc akármit, amihez hozzájutott, azt kezdte gondolni, itt valami nem stimmel. Vagy megnyerte az ötöst és azért tűnt el, vagy valaki megtudta, hogy megnyerte és elásta a parkban, majd másnap felvette a nyereményt. Charlie párszor beszélgetett vele és a maga módján meg is kedvelte a kortalan, torzonborz figurát, akiről lerítt, hogy nagyon más közegből érkezett a tulajdonviszonyokkal és normálisnak nevezhető élettel nem sokat piszmogó társadalmi közegbe. Charlie még arra a viccre is emlékezett, amit tőle hallott és amivel azóta is fellépett időről-időre, ha kicsit igényesebb alkoholisták között haknizott a fővárosban. Valamiért felelősséget kezdett érezni az eltűnése miatt. Valamit tenni kell, ez így nem maradhat. Kiderítette, hogy hol húzta meg magát az utolsó időszakban. Elment a folyóparti folyondárokkal benőtt egykori kőház romjaihoz, ahol megtalálta a kétszáz literes sittes zsákot meg a Jamaica minden színében pompázó gumikabátot. Ettől még gyanúsabb lett az egész. Jóminőségő, csak három helyen szakadt, emblematikus gumikabátja nélkül elképzelni sem lehetett az elmúlt pár évben, magától azt biztosan nem hagyta volna itt. Bár, ha mondjuk lottóötöst nyert, akkor meg minek vinné magával? Charlie jobban szerette a pozitív kicsengésű eseménysorozatokat, a vidám történeteket, ha rajta múlott volna, Jézust soha nem feszítik keresztre. Helyette az utolsó vacsora lett volna az első, és Urunk élt volna vidáman, míg meg nem hal. Így aztán egyre inkább megbékélt a gondolattal, hogy a színes gumikabát helyett most hawaii ingben meg gatyában áztatja magát valahol Korfun vagy Kubában. Mindegy, csak pálmafa legyen – mosolyodott el Charlie és kezdte megemészteni, hogy egyszer az életben közülük valaki jól járhat, hogy az élet tankja nem taposs mindenkit darabokra, hogy aztán a lánctalpak hátul emlékek és jelentőség nélkül hányják ki apró cafatokban, mintha soha itt sem járt volna. Ez most más. Beszélt a többiekkel is erről, a nagyhangú idegbeteg szerint ufók, a cigányasszony szerint rendőrök vitték el, a pozitív végkifejletben egyikük sem bízott túlságosan. Charlie-nak még évek múlva is eszébe jutott a torzonborz intellektus, főleg részegen, amikor a tőle hallott viccet mesélte. Olyankor elérzékenyedve előadta a saját verzióját a hajléktalanról, aki megfogta az Isten lábát és pálmafák között csapatja azóta is. 

     A lottózóban dolgozó hetven körüli, ráncos, vöröshajú nő éppen a háziorvostól érkezett, akitől megtudta, hogy az ötven éve tartó kátránybevitel megtette a hatását. Akkora fekete foltot mutatott neki az orvos a tüdején, hogy hirtelen nem tudta eldönteni, melyik a tüdő és melyik a folt. Nem volt hát vidám, a Belgiumban élő fiúgyermek sem jelentkezett már csak évente kétszer, amikor skyepon megmutatta az unokáit, akiket élőben soha nem foghatott. Pedig a nagyobbik már hét éves is elmúlt és teljesen az ő anyjára ütött. Ami nem feltétlenül volt hálás optikailag, lévén az anyja méltán szállhatott volna versenybe a kancsal hódok versenyében – legalábbis az apja mindig ezt mondta róla. Mindegy, a család az család, ettől még nem volt könnyebb elviselni a hiányukat. Kinyitotta az üzletet, a pult mögé lépett, előkereste a tegnapról ottmaradt öngyújtót és már indult is a bejárathoz, hogy a tüdeje nehogy értetlenkedni kezdjen holmi károsanyagbevitel elmaradás miatt. Szerda reggel volt, ilyenkor általában nem ostromolták a vevők a pultot, pár kisnyugdíjas meg gyári munkás kísértette a szerencséjét kapargatva, hogy aztán csalódott arccal dobálják a szelvényeket a kuka mellé. - A kurva anyjukat fogok én hajolgatni betegen - gondolta keserű daccal és észre sem vette, hogy gyakorlatilag a mai orvosi tájékoztatás áttematizálja a fennmaradó napok többségét, és nem a határtalan jókedv irányába. Vidám eddig sem volt, de legalább voltak jobb pillanatai. Most majd nem lesznek, sóhajtott és óvatlanul az egyik kemóra szoruló, volt barátnőjére gondolt, akit igencsak meggyötört az utolsó fél év. Megkopaszodott basszus. Hát ő nem fog. Vörös hajjal fogják eltemetni, ha addig él is. Ezen azért elmosolyodott. Rágyújtott és az ajtóban félrehúzódva beengedett egy férfit, akinek sürgős lehetett a szerencsevásárlás. - Egy pillanat türelmet, csak elszívom, mondta türelmetlenül, amire a férfi bólintott, kissé sutánfurán meghajolt, ami errefelé nem volt szokás és leült az egyik kisasztalhoz. Valahonnan olyan ismerős volt, de a halálos beteg vörös eladó nem tudta azonosítani. Frissen vágott szakállával, a zakó alól kivillanó hawaimintás ingével fura hangulatot hozott az üzletbe. A férfi maga mellé tette paprikás szalámis szendvicsét és kávéját, melyet a szomszéd bisztróban vett és egy ötöslottó szelvényt kezdett határozottan kitölteni. Amikor végzett, felállt, fizetett és nyugodt léptekkel távozott. Az asztalkán a vevők által használt ingyentollak mellett egy boríték maradt utána. Az eladó csak pár perccel később vette észre és amikor kíváncsian kinyitotta, a döbbenettől elakadt a lélegzete. Aztán sírt egy kicsit. Aztán nevetett. Aztán a kettőt egyszerre. Aztán kiakasztotta a ZÁRVA táblát és csendesen lerogyott az ízléstelen linóleum padlóra. 

 vhi / 2021. szeptember